Sziasztok! 🙂
Nem is igazán tudtam, hogy kezdjek neki a témának, nem egyszerű…
Már egyre több anyuka meri vállalni ezeket az érzéseket is, de a többség inkább lerendezi saját magában.
Nekem is 16 hónap kellett hozzá, hogy legyen bátorságom elmondani nem csak közeli hozzátartozónak.
Pontosan azért, mert mi nők mindig csak az erős oldalunkat mutatjuk mindenkinek. Nem akarjuk, hogy csalódjanak bennünk az emberek; a férjünk, a szüleink, a barátaink. Félünk a sebezhetővé válástól.
Keménynek kell lennünk… nem engedjük szabadjára a negatív érzéseket, mert attól ugyancsak gyengének fognak látni minket.
Én sem beszéltem…
Belecsöppentem egy új élethelyzetbe. Minden ismeretlen, minden új.
Emlékszem az első pár hétben volt olyan nap, amikor nem hogy sétálni, boltba menni, takarítani, de felöltözni sem volt kedvem, viszont, mivel már nem csak a saját igényeimmel kell foglalkoznom, erőt vettem magamon és lementem vele, ha csak fél órára is.
Mindeközben rengeteg gondolat cikázott a fejemben arról, hogy most mi lesz velem… a régi életemre vágytam… szabadságra…
Úgy éreztem, hogy nem tudok helytállni…
Mivel nekünk nincs semmilyen segítségünk – se nagyszülő, rokon, testvér, senki, mert minden közeli hozzátartozónk több 100 km-re van tőlünk – és babysittert sem engedhetünk meg magunknak, így mindent ketten oldottunk meg.
Legtöbbször én egyedül, hiszen Dani egész nap dolgozik.
Már csak azért is megcsináltam mindent, hogy ne kelljen munka után neki még boltba, ide-oda is mennie, hiszen ő is hulla fáradt.
Voltak olyan esték is, amikor nagyon vártam, hogy haza érjen, elvegye kicsit Emmát, mert már nem bírtam, de annyira fáradt volt, hogy képtelen volt rá, így muszáj volt nekem talpon lenni.
Dühös és irigy voltam arra, hogy ő alhat és én nem.
Ekkor még Emma has fájós is volt és minden este 9-től éjfélig „buliztunk – Emma in the house”.
Nem kommunikáltunk az érzéseinkről egyáltalán; csak túléltünk és vártuk, hogy teljen az idő és jobb legyen.
A kimerültségtől, túlhajszoltságtól voltak olyan gondolataim, amikre határozottan nem vagyok büszke… sokszor gondoltam, hogy legszívesebben elmennék, itt hagynék mindent és én nem is akarom ezt az egészet csinálni.
Persze 0,5 másodperc múlva megbántam és volt, hogy sírva is fakadtam, hogy milyen rossz anya vagyok, hogy ilyen szörnyű gondolatok járnak a fejemben.
Ránéztem a kicsi, tüneményes, cuki babámra, akivel 40 héten keresztül egy testben voltunk, akit nagyon vártam, aki most a kis kezét rám teszi evés közben, akinek egy rossz gondolata sincsen, aki feltétel nélkül szeret engem, akiért igazából BÁRMIRE képes lennék! Hihetetlen erővel tud felruházni ez a fajta szeretet.
Nem ismerek lehetetlent, elképzelhetetlent, ha a jó kedvéről, boldogságáról van szó.
Egy kicsi lélek, akiért ÉN felelek.
Ami nekem segített:
Elsőként rá kellett jönnöm, hogy ahhoz, hogy Emma boldog és kiegyensúlyozott baba lehessen, nekem is annak kell lennem.
Elkezdtem beszélni Danival a problémákról, azokról a dolgokról, amik nyomasztanak, zavarnak, aggasztanak, hogy Ő is megértse, min mentem keresztül. Fontos volt, hogy megértse, hogy amellett, hogy anya lettem, nő is vagyok. Hiszen ezelőtt nem okozott problémát egy körömfestés, hajmosás, szőrtelenítés…a fodrászt, edzést már nem is említem.. 😀
A felismerés nagyjából Emma 3 hónapos korában történt és a beszélgetéseink véget nem érőek, máig is tartanak, hiszen azért működik most jól a kapcsolatunk is, mert már mindent átbeszélünk, a bomba robbanása előtt… 😀
A délutáni alvásokat lopott Én idővé alakítottam át. (házimunka helyett 😀 )
Fogtam egy könyvet, néztem egy filmet. Amíg nem kúszott, mászott, volt, hogy elmentem letusolni is.
Így lassan, lassan kezdett kialakulni a kis rendszerünk.
A házimunkát akkor szoktam elvégezni, amikor Emma ébren van, mert nagyon szeret „segíteni” és hangoskodni sem szeretek, amikor Ő pihen.
Mára már bátran kijelenthetem, hogy nincsenek ilyen negatív érzéseim.
Élvezem az anyaságot minden fáradságával együtt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek mélypontok, vagy, hogy nem készít ki olykor. Viszont most már nem reagálom túl és tudom higgadtan is kezelni a dolgokat.
Remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy a befektetett energiáink megtérülnek majd, amikor már Emma nagyobb lesz.
Kötődően neveljük, mindig válasz készen. Szeretnénk, ha tudná, hogy bármikor és bármiben számíthat ránk és segítséget kérhet tőlünk; tabuk nélkül.
Végezetül:
Nem vagytok rossz anyák, mert voltak/vannak ilyen érzéseitek is.
Merjétek megbeszélni a problémákat, de NE csak más anyákkal és barátnőkkel, hanem a párotokkal is! 😀
Ne féljetek segítséget kérni, ha van kitől! 🙂 Ez nem a gyengeségetek jele.
Azokkal az emberekkel pedig ne foglalkozzatok, akik csak annyit látnak, hogy „na, Ez meg depis volt a szülés után”, hiszen valószínűleg, aki ezt megjegyzi, egy érzelmi analfabéta lehet, mivel semmilyen érzést sem tud megélni minőségében.
Én sem vagyok rossz anya! Nem foglalkozom többé a kritikákkal, hacsak nem építő jellegűek.. 😀
Köszönöm, ha elolvastad! ♥
Kitartást nekünk! 😀